Aktívmami Ultrabalaton - nehézségekkel dacolva

2020.09.30

A csapatversenyek - legyen az bármi - egészen másfajta szellemiséget, habitust és felkészülést igényelnek az egyéninél. Egyszerre könnyebb, de nagyobb kihívás is, és minden tag úgy kell illeszkedjen az egészbe, mint egy bonyolult szerkezetben a fogaskerekek.



Ott tartottunk tehát, hogy az ötlet megszületett és kis hezitálás után biztos voltam abban, hogy az általam felállított (nem kis) elvárásoknak megfelelő 13 anyukát találok az ismeretségi körömben.
Bevallom, ugyan volt bennem egy kis drukk, de az órák alatt annyi anyukáról tudtam meg, hogy korábban futott vagy hogy komoly futó, hogy valójában nem volt bennem igazi kétség.

Elkezdődött a keresgélés. Megkerestem mindenkit, akiről tudtam vagy csak sejtettem, hogy futómami. Volt olyan, akiben biztos lehettem, volt olyan, akiben biztos voltam, hogy képes lenne rá, csak azt nem tudtam, jönne-e vagy van-e már másik csapata.
Közben a környezetemben élő anyukák mellé az Aktívmamik másik, tőlünk kissé távolabb élő csoportja is csatlakozott, és hirtelen, sokkal de sokkal hamarabb, mint azt remélni mertem volna bármikor, összeállt a csapat.
Sőt, úgy állt össze, hogy még pár biztonsági tartalék emberünk is volt vész esetére.

Vész esetére???
Miféle vész? Talán sérülés? Lebetegszik a gyereke?

Olyan nevetségesen lehetetlennek tűnt, hogy bármi komoly közbejöhet...
Persze, majd ha a világ kifordul a négy sarkából - gondoltam.
Hát erre nem kifordult?

Ki a fene gondolta akkor...

A karantén hetei, hónapjai alatt a legtöbben azért futottunk, igyekeztünk tartani a kondit, főleg még az első időben, amikor még remélhettük, az UB megrendezésre kerül az eredeti májusi időpontban.

Aztán a halasztás hírére - én nem tudom máshol, más csapatok hogy reagáltak, de nálunk - elveszett a motiváció. Összerogytunk.

Szerettem volna írni a csapatunk csoportjába lendületet adó gondolatokat, szerettem volna erőt adni, de miből? Nekem sem volt.
Olyan tagadás volt bennem, hogy még a csoportot sem voltam képes megnyitni.

A nyár vegyesen telt, 1-2 tag kivételével, akik belevetették magukat a futásba, a többséget megviselte a nyár, a meleg, a közösség nélkül maradt gyerekekkel járó többlet feladat, néhol a fokozott munkatempó, máshol az összezártságban megromlott házasság.


A nyár vége felé megráztuk magunkat és megpróbáltuk összekaparni a csapatot.
Szerencsére sportos anyukák vagyunk, így az alap kondíció megvan, sportolni mindenki sportol valamit.
De mégis ekkor éreztem azt, hogy mennyire nem így képzeltem az egész felkészülést, mennyire más terveim voltak. Igyekeztem nem erre fókuszálni, nem beleengedni magam valami lefelé húzó önvádba vagy szomorkodásba, hanem hogy magamból, egykori vágyamból lendületet véve felálljak újra.
Az elmúlt hetek szünetei és hektikussága után újra rendszeressé tettem a futást, még ha kisebb távokat is mentem egy-egy fárasztó nap igen késői végén.
És belekapaszkodtam abba a pár emberbe, akik hozzám hasonlóan, sőt, gyakran engem túlszárnyalva vágytak a csapat újraéledésére, és hihetetlen lendülettel tettek is érte.

Az újabb erőtpróbáló hintáztatás, hogy szeptember vagy október legyen-e a verseny időpontja, újra megtépázta ébredező csapatunkat.
Egy erejét és hitét vesztett csapat két oldalra szakadt, és mind levezényelni, mint résztvevőként átélni mindezt igen nagy alázatot és türelmet igényelt (volna), nem is sikerült igazán.

Senkit nem hibáztatok, egyszerűen egyik lépés következett a másikból.
Némelyik tagunk komolyan elbizonytalanodott, sem az őszi hűvös idő, sem a torlódó családi események sora, sem a türelem, a hit és a motiváció vesztés nem kedvezett a csapatnak.

Aztán jöttek a visszalépések. Akinek nem jó a dátum, aki nem mer nekimenni a kiszámíthatatlan időjárás miatt, aki nem tudott készülni rendesen az feladta vagy kilépett.

Új anyukákat kerestünk, nem adtuk fel. Jöttek is, jöttek meglepetésemre szinte mind, első szóra.

Új tagok, új lendület.... majd újabb visszalépések.

Sérülés, anyagiak, magánélet...

Ismét kerestünk, de az idő egyre szorított. Mégis jöttek új csapattagok, bár itt már nem volt mindenki a tervezett kör tagja. Nagyon örültünk nekik mégis.

Újabb tervek, ismerkedés, online találkozók...
Kezdtünk összerázódni, picit csapattá válni.

És ismét búcsút kellett intenünk pár lánynak, és itt már a legrettegettebb rémálmunk, a vírus volt az ok.
Tudtuk, hogy bármikor bekövetkezhet, na de hogy be is következik...

Nincs egy hét az indulásig és foghíjas a csapat. Mi lesz?
Semmi. Vagy jön valaki és bevállalja, vagy szétdobjuk a km-eket. És még egy vállalkozó szellemű apukánk is van, aki erre a rövid időre bevállalta, hogy Aktívmami lesz. :)

Időközben összeálltak a szakaszok, a kísérő csapatok, lettek foglalt szállások, megoldódott az utazás.

Az utolsó pillanatra végül összeállt, hogy ki kivel megy, hol fog kísérni, kivel érkezik a váltópontra, kinek lesz külsős kísérője, kivel megy a család, ki hogyan jut vissza a szállásra, ki lesz ott a rajtnál és ki fut be az utolsó futóval a célba.

A logisztika a legnehezebb a szervezésben, de amire és ahogyan idáig eljutottunk, valahogy annyira megerősített minket, hogy talán pont elég lesz ennyi akarás.

Visszanézve így akartam, így terveztem vajon? Ez volt az álmom?
Nem, egyáltalán nem.
De az idei verseny semmilyen szempontból nem lesz olyan, mint a többi.

Talán kimondhatom, szinte egyik csapatban sem.

A csapatok miközben csomagolnak, újabb tagot keresnek, várják a módosításokat, a helyreigazításokat, mert bizony még mindig nem fix minden.
Még mindig csak bízunk abban, hogy minden a helyén lesz, mire elindul a csapatverseny 2020. október 3-án.

Szóval minderről annak idején álmodni sem mertem, na de mit mesélünk majd nevetve évek múltán? Ha minden olyan könnyedén - szinte unalmasan könnyen - összeállt volna?

A csapattal végső soron teljesen elégedett vagyok, szerettem azokat is, akik végül nem állnak közöttünk, de látom, hogy a rajthoz egy igazi szupercsajos csapattal állunk oda.
A végső próba, pedig maga a verseny lesz.

Eljutunk odáig? Most már fix a csapat? Meg tudjuk csinálni?

Hamarosan kiderül.