Szüléstörténetek - Kővári Orsolya és Daniella

2013.12.10

Talán azzal kezdeném az én történetemet, hogy elég rosszul tűröm a fájdalmat és félek is tőle. De mivel igazából nem tudtam elképzelni, hogy pontosan hogyan is fog zajlani a szülés és mit is fogok érezni, ezért különösebben nem izgattam magam miatta.

A terhességem alatt is végig sportoltam, amennyit csak tudtam, jártam kismamajógára, úszni, és pocakos tornára Zsuzsihoz. A 36. hétig azért izgultam, nehogy idő előtt megszülessen a baba, a 37. héttől meg már azért drukkoltam, hogy mielőbb szülessen meg, nehogy túlhordjam, és túl nagyra nőjön, ezáltal megnehezítve a szülést. Egy vasárnapra, 2011. szeptember 25-ére voltam kiírva, és a tornán már előtte 2-3 héttel folyamatosan kérdezgette mindenki, hogy vannak-e már jóslófájásaim, és vajon mikor jön a baba. Bevallom, ez kissé idegesített, de nem volt csoda, hiszen szeptember vége felé már nekem volt a legnagyobb hasam a csoportban. A betöltött 39. hét hétfőjén már én is kezdtem kicsit ideges lenni, mivel tudtam, hogy a betöltött 40. hét után minden nap kell menni CTG-re, és ehhez nagyon nem fűlött a fogam. Azon a héten kedden még voltam a Margit-kórházban - ahova terhesgondozásra jártam -, az utolsó ultrahangvizsgálaton, amely szerint a baba súlya már 3,2 kg volt, tehát nyilván kifejlődött már mindene.

Szeptemberben az összes tornaórán ott voltam, minden héten háromszor, és így tettem szeptember 23-án pénteken is. Torna után még "shoppingoltam" egy kicsit, vettem néhány felsőt, már a szülés utánra gondolva. Aztán hazamentem, ettem, és délután otthon netezés közben kezdtem érezni egy kis derékfájdalmat, majd utána haskeményedést. Először nem is foglalkoztam vele, mivel nem fájt igazán, aztán eszembe jutott, hogy talán ezek már az "igazi" fájások lehetnek. "Jótanulóként" tehát elkezdtem mérni az időt. Tudtam, hogy kb. 5 perces fájásokkal már érdemes bemenni a kórházba. Kb. 3 órán keresztül olyan 5-8 perces szüneteket mértem. Izgulni kezdtem, ezért amikor a férjem hazajött a munkából, mondtam neki is, hogy hamarosan talán be kéne mennünk a kórházba. Összekészültünk, és elindultunk, olyan este 8 óra körül.

Itt jegyeznék meg egy lényeges momentumot: aznap délután rossz volt a lift a házunkban, így a 9. emeletről gyalog kellett lemennem. Nem esett nehezemre, mert a fájdalom nem volt elviselhetetlen. De mivel semmi tapasztalatom nem volt, ezért gondoltam, inkább bemegyünk fölöslegesen, és maximum hazaküldenek - a kórházi szülésfelkészítőn is ezt javasolták. CTG-re tettek, megvizsgált az ügyeletes orvos (nem említettem még, hogy nem volt választott orvosom), aki egy fiatal nő volt, aminek nagyon örültem, mert nem szeretem, hogy a nőgyógyászok kb. 98%-a idős férfi. Mindig is furának és kényelmetlennek találtam, hogy egy férfi vizsgáljon meg, ezért a terhesség előtt - tudom helytelenül - igen ritkán mentem nőgyógyászhoz. Az orvos azt mondta, hogy még csak kb. 1 ujjnyira vagyok kitágulva és a gép szerint a fájások se erősek, tehát ha közel lakom és nem akarok még fél napot a kórházban tölteni, akkor inkább menjek haza. Tíz percre lakunk a kórháztól, így inkább hazamentünk, és mivel a lift még mindig nem működött, ezért gyalog kellett felmennem a 9. emeletre. Lehet, hogy ettől, de innentől a fájások megerősödtek, vagy inkább elkezdődtek. Hát, mit ne mondjak, brutális volt, azt hittem leszakad a derekam. Próbáltam nem lefeküdni, mert azt tanultam, hogy a vertikális helyzet a kedvezőbb, de se állva, se négykézláb nem volt elviselhetőbb. Nagyon szenvedtem, de nem mertem újra elindulni a kórházba, nehogy ismét hazaküldjenek. A férjem közben a szülőszobát is felhívta, hogy mennyire erős és gyakori fájásoknál tanácsos bemenni. Mondtak neki egy értéket, és onnantól kezdve az órájával ott ült mellettem a földön és kb. 2 órán keresztül mértünk. Ennyit bírtam otthon, utána azt mondtam a férjemnek, hogy nem érdekel, menjünk be újra és adjanak valami fájdalomcsillapítót. Ismét lépcsőn le, kórházba be. Ugyanaz az orvos és szülésznő volt, ismét CTG. Az orvos megvizsgált, és annyit mondott "szülünk". (Érzéstelenítést ezért már nem kaphattam.)

Mivel majd leszakadt a derekam, ezért bepánikolni se volt időm, minden segítség nélkül átöltöztem, aztán be a szülőszobába, cuccokat le, fel a szülőágyra, jött az orvos is, mondta, hogy mikor nyomjak, mikor ne, és kb. 30 percen belül megszületett Daniella. Hihetetlen pillanat volt, amikor meghallottam a sírását. A férjem végig is ott volt velem, ő vágta el a köldökzsinórt és tartotta először a babát. Ebben az a vicces, hogy előtte azt mondta, ő nem szeretne bent lenni, mert nem bírja a vért. Ehhez képest, amikor bementünk, a szülésznő szinte kérdés nélkül rögtön beöltöztette, aztán úgy állt ott mellettem, hogy végignézte az egész szülést, a gátvarrást is beleértve. (Még szerencse, hogy én nem láttam belőle semmit, mert biztos elájultam volna, ugyanis én se bírom a vért.)

Az biztos, hogy álmomban se gondoltam volna, hogy ilyen gyors lesz az egész, kicsit olyan volt, mintha nem is velem történt volna, hanem mintha egy filmen kívülről néztem volna magamat. És az "időzítés" se lehetett volna tökéletesebb, hiszen szeptember 24-én éjjel 1 óra 50 perckor született meg a babánk, pontosan egy nappal azelőtt, hogy a 40. hetet betöltöttem volna.