Szüléstörténetek - Kovácsné Mura-Mészáros Tímea és Bálint

2013.12.15

A napokban hallottam a rádióban: "Én kismama voltam, nem terhes. Igazi áldott állapot." Ez rám is igaz volt. Reméltem, hogy a szülés is hasonlóan jól megy majd. Rengetegszer elképzeltem, hogy hol és hogyan fogok szülni, hogy könnyű, rövid, komplikációmentes szülésem lesz. A vajúdással kapcsolatban csak annyi kitételem volt magammal szemben, hogy ha lehet, akkor függőleges helyzetben legyen. A szülésznő szerint sokat segített, hogy ezt sikerült véghezvinnem. (Igaz, nekem háton fekve különösen kellemetlenek voltak az összehúzódások...)

Egy kétgyermekes barátnőm így készített fel a szülésre: csodálatos, de fáj. Ez így igaz. De megéri!!! Ami nekem erőt adott mikor már nagyon fájt: mindjárt el fog múlni. Igaz, jön a következő hamarosan, de az is elmúlik... és mihez hasonlít? Semmihez! De félni nem szabad (nem érdemes, mert csak rosszabb). Mikor már nagyon szerettem volna, ha megszületik a baba, akkor azt mondta a szülésznő, hogy "hiszen erre vártunk eddig..."

És a tények: Bálint 2011.08.21. helyett már 17-én megérkezett. (A kórházban felsóhajtottak: végre valaki nem hordja túl!)

Előző éjszaka különös mocorgásra lettem figyelmes a pocakomban. Talán felkészült a megszületésre?

Teljesült az elképzelésem: a szülés napján még voltam Zsuzsinál kismama tornán.

Fél háromkor érkezett az első fájás, ami még csak görcsnek sem volt igazán nevezhető. Épp azt akartuk megvitatni Imivel (aki épp szabadságon volt!), hogy hova kerüljön a kiságy. Miután megbeszéltük, előkaptam két szakkönyvet és a jegyzeteimet, majd megnyugtattam (?) Imit, hogy ezek csak jósló fájások.

16 óra körül kezdtek 10 percesek lenni, így hívtam a szülésznőt. Kiderült, hogy ezek már nem jóslóak... De csak pihenjek le.

19 órakor már 5 percesek voltak. Újabb telefon. Menjünk be a rendelőbe. (Én a biztonság kedvéért a fájdalmak jelentkezése után már nem ettem. Imi viszont gyorsan megvacsorázott.) A CTG után megvizsgáltak: egy ujjnyi tágulás, irány a kórház. (Na ekkor elsírtam magam. Nem a fájdalomtól vagy a félelemtől (egy pillanatig sem éreztem félelmet - szerencsére), hanem egyszerűen csak így oldódott bennem a feszültség. Mind a három női munkatárs nagyon örült, hogy itt az idő és szurkoltak. Jó érzés volt! (Az "ügyeletes" dokiról inkább nem nyilatkozom...)

A szülőszobán hiába csengettem kétszer is... Aztán előkerítették nekem az ügyeletes szülésznőt. "Szülni jöttem" - mondtam büszkén. "Biztos?" - kérdezte mogorván. "Igen, biztos. XY páciense vagyok és a rendelőben megvizsgáltak." A leleteknek már hitt. Megmutatta, mi hol van. Megjött Imi. A szülésznő meg eltűnt, ott hagyott minket egyedül... Szerencsére Tündi, a fogadott szülésznőm hamar megérkezett. A szülőszobában volt: franciaágy, labda, bordásfal... A labda nem vált be (rosszabb lett), a bordásfal sem segített... (Az ágyat állítólag inkább az apukák használják, mikor kifáradnak.) Szóval mindenbe kapaszkodtam: szék, asztal, radiátor. Ami még sokat segített: Imi masszírozta a keresztcsontomat a fájások idején. (A parázsolaj is nagyon jó! Felmelegíti azt a területet, jelentősen csökkenti a fájdalomérzetet.)

Aztán jött az általam "kiabálós fájások"-nak nevezett szakasz: "Nem bíííírom!" (Persze közben igyekeztem a Zsuzsitól tanult légzéstechnikát alkalmazni - segített!) (Ekkor eszembe jutott, Eri barátnőm, aki azt mesélte, hogy szülés után azt mondta, jöhet a következő baba. Hát, én ekkor erősen elgondolkodtam rajta, hogy akarom-e még egyszer ezt átélni. Később beszéltem vele: ő sem a szülőágyon mondta, hanem később... Pár hét múlva már én is úgy gondoltam, hogy természetesen vállalom a következőt. Na persze még nem most...)

Tündi közölte, hogy nagyon jól haladunk, de szerinte csak másnapra lesz meg. Ne!!!! Addig még két óra legalább... A fájás közbeni CTG vizsgálatokból szerencsére nekem csak 2-3 jutott. (Még rosszabb, de ez sem tart örökké.)

23 óra előtti tényállás: 3,5 ujjnyi tágulás, vékony méhszáj. Gyorsan telefonált a helyettesnek, mert a dokim nem tudott elszabadulni. Bár azt tudta csak mondani, hogy vagy nagyon gyorsan meglesz vagy még órák kérdése. (Akár 3 óra.) Alig tette le a telefont, már jöttek is a tolófájások, de nem nyomhattam, hiszen még nem volt meg az 5 ujjnyi tágulás... Nagyon rossz volt, hogy vissza kellett tartani. (Közben pedig a pihegő légzés... Amire a két segítőm figyelmeztetett...)

Kb. 2-3 ilyen után megérkezett az ÉN dokim! Kaptam oxitocint, majd nem sokkal utána a várva várt mondat: "Lehet nyomni!" "TÉNYLEG???" "Igen, de nem kiabálunk! Lábat felhúz. Mikor jön a fájás mély levegő, benn tart. Szem, száj, orr csukva és nyom!" Három ilyen volt. (Most is kellett a figyelmeztetés a helyes légzésre.) A negyedik előtt azt mondtam gondolatban Bálintnak, hogy "ne szenvedjünk tovább, a következő fájásnál megszületsz, jó?". Sikerült! (Két-három mély levegő azért volt...) (Többször is megkérdeztem, hogy jól csinálom-e, mert én a nyomásokat nem éreztem. Megnyugtattak.)

2011.08.17. 23.20-kor megszületett Bálint 2970 grammal és 54 cm-rel. Nagyon lila volt, és nagyon sírt. Rögtön rám tették, betakarták. Elmondhatatlan érzés! Az egyik pillanatban még a pocakodban van, a másikban már nincs pocak, csak a kis jövevény. Alig tudtam elhinni! Ekkor persze elfelejtettem, hogy órákig vajúdtam és mennyire fájt. (Igaz, hogy azért is, mert már nem fájt... Nem úgy, mint a varrás... Hát, ott aztán nyavalyogtam. Azt hiszed, a vajúdás és szülés után már csak a pihenés jön, mert túl vagy az egészen, ezért a legkisebb macera is óriásinak tűnik.)

Sajnálom, hogy nem fotóztam le, amikor Imi 1 órával utána sugárzó arccal hozzá Bálintot a karján...

Elnézve a most 9 hónapos kisfiamat: MEGÉRTE! Annyira aranyos minden mozdulata, tette. Elolvadsz, mikor mosolyog vagy épp valami újat produkál. Nem lehet betelni vele. El sem tudod képzelni, mennyi szeretet van benned.